2012. szeptember 20.
XI. évfolyam 9. szám.
Szépirodalmi Folyóirat
"Szépszó és Értelem"
KÖNYVAJÁNLÓ
TARTALOM
Egyszer majd minden seb beforr.
Ha engednénk, talán beforrna...,
de őrizzük s körömmel, foggal
tépjük fel újra és még újra.
Nincs más dalunk,
nincs semmi más,
csak ezerévi jajgatás
s hogy "megbűnhődte..."
Volt miért!
Mi sem ingyen
kaptunk babért.
Sok melldöngető frázis mit takart?
Szomszédot öltünk. Magyar, a magyart.
Pogány... majd jobbágy omló vére,
hányszor kiáltott fel az égre?
Minden bűnünkről hallgatunk,
álságos a bűnbánatunk,
s vádoljuk az egész világot,
mert olykor köztünk rendet vágott.
Történelmünk csak festett tábla.
Hányszor mázoltuk át? Hiába!



Kamarás Klára
TÖRTÉNELEM 
MADÁRTÁVLATBÓL
Kattints, a kép nagyítható.
Kitörött a hajnal ablaka, mindent
beterítettek a csörömpölő üvegszilánkok.
Tenyered tövises sorsvonalán álltam,
résnyire nyitott szememből fény szivárgott.

A kert - mint nagyanyám fölvikszelt
padlója - csillogott, s a fűszálak kórusa
egy régi nyár forró dalát dúdolta. Halkan
imádkoztam, ne jöjjön el még a kaszálás ideje.

A reggel hímzőfonalából mandalát szőtt
egy pók. Az ég farost lapján elhalványultak
az emberszabású ikonok. Poros kabátban
utánad osont az éj, de sehol nem talált.

Csak én láttalak, valahol messze,
párnád alatt vonaglott a nagy folyó.
Leterített a város, szétterült hajadból
szarkák cibálták ki az ezüst szálakat.

Napsütötte dombokon leszüretelték
és kipréselték a köveket. Igyál.
Szorgalmas traktorok minden barázdából
kiszántották nyomod. Egyél.

Körmöd alá szaladt a szabadság
szálkája. Néhány pohár borért
elárverezted cigarettatöltődet
és lélegzetemből utolsót slukkoltál.

Lelked mélyén sóhajok nyikorogtak,
hangszáladon elmaradt szavak citeráztak.
Nem értem, hogyan történhetett,
de ma is megvirradt nélküled.

Te voltál a senki többet harmadszor.
S lettél egy élesre töltött pillanatban a csönd
feltörhetetlen pecsétje, pünkösdi rózsákon
szétfröccsent vér bíbor színe.
Péli Tamás: Önarckép.
Pethes Mária
  Élesre töltött pillanat
– Péli Tamásért
l
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára

Virgil Thomson
Lousiana story suite.
I. Pastoral.
Westphalian Symphpny Orchestra
Siegfried Landau vezényel
Sosemvolt szépségeket kívánok.
Tűzből kinövő fát, parázsvirágot,
illatok és színek szövedékét,
pókhálóból szőtt álomvilágot.
A víz, amelyből egykor kikeltem,
Forrong, nem engedi elfelednem,
honnan eredt a szomjúságom.
Tükrében arcom, fénye szememben.

Nézd, rohadás ül minden virágon!
Mintha az új tavasz el se jönne!
Mégis cinkos mosoly ébred a számon.
Haragoszöld vizekből keltem,
álomra fejem felhőkre hajtom.
Megtettem, amit csak megtehettem

Bittner János
SZOMJÚSÁG
Ősz van.
Nem a sápadt levelek érdekelnek,
nem a csapatokba verődött madarak,
az elhullott legyek, a rothadó alom,
hanem maga az ember.
A természet megbékél magával!
Érti-e az ember a sorsát,
felfogja-e a villanásokat elméjében
a vádló, s kipirult arccal
a perbe, vagy csak gyanúba fogott?
A kivégzésnél ki az ember?
Aki már egy ideje nem annak számít,
vagy ő, aki pontosan a fejre céloz?
És melyik mire gondol?
Az öregek könnyeznek a fényben,
a természet tudja, olykor sírni is kell,
egy kicsit halni, a megtisztuláshoz.
Járok az utcán, nézem a halálra
várókat. Nem találom a gyilkost.

Ősz van.
Elégetjük a levélhalmot, ágakat,
s mi itt maradunk megfeketedve
ebben a mondva csinált békében.
Hihetetlen, mi történik bennem.
Legszívesebben csak azt kérdeném,
mi lesz ebédre, vacsorára,
közben közelednek a Hideg Napok.
Majd megnézzük a filmvásznon,
vagy egy híradó montírozott klipjében.

Ódor György
Perbe fogva
Éjszaka jönnek az álnok, furcsa koboldok, az álmok.
Játszanak egyre veled, ezt soha el ne feledd!
Tegnapi sas, ha felébredt, meglehet, újra veréb lett,
tolla is úgy kifakult, mint ma a hajdani múlt!

Ricza István
Leoninus
Réz-sárga nyír fölött áttetsző enyhekék,
behízelgően pasztell, bravúros, tiszta
kép. Nyárvégi reggel. Csendek. Fényben
felhőcirádák, kék-fehér arabeszkek.
Szemfényvesztés e látványos rajtjel;
Vörös-bogyós fagyal, s a még harmatos
pázsit. Szent másodvirágzás-buzgalom.
Kései napfény, krematórium emésztő
tüzében haldokló természet liturgiája,
akár hamvasztóban a halott, ha megéled,
felül, s tehetetlenül hanyatlik vissza;
ijedtre tágult fényvesztett pupilla, édes-
keserű avar-íz a szájban mind- mind az
elmúlás örökölt titka. Ilyenkor múlik
kicsit az ember is, kutatja léte apadó
forrásvizét, buzog-e még, mennyit ígér?
Mert hátha...Mennyi maradt még hátra?
Mikor ér ide, mikorra éri be lépte
          nyomát a tél?…..

Koosan Ildikó
Indiánnyár, Elérkezett...

Bevallom, furcsa a természetem;
koraősszel tör rám a szerelem,
mikor a sok falevél elmúlásra vár.
A különös lányokat szeretem,
legyen misztikus az érzelem,
lengjék be pamacsos esti ködök.

Éjjel, mikor mellettem levetkezel,
a dús Ősszel magával szeretkezel.
Ám mikor hajnalban öltözködök,
lágy fénybe oldódnak már a ködök,
lazúrosan kéklik a szeptemberi ég
estig az emléked csendben elég.

Kajuk Gyula
Őszi fellobbanás

Én várom azt az éjszakát,
mikor álmából felriadva
a lelkiismeret magát
sietős hévvel összekapja
és elszalad a házakig,
ajtón és ablakon bezörget -
meghallja aki bent lakik,
s lerúgja magáról a csöndet.
Födetlenül, a csönd pehely-
paplanjával már nem takarva
didergőn és kapkodva lel
az este széthagyott szavakra
s ajkára gyűjti végre mind,
hogy eltökélt beismeréssel
tisztán kimondja szó szerint,
amit a tisztesség igényel.
Nem lehet várni reggelig
azzal, mit éj érvényesíthet,
az alkalom gyorsan szökik,
akár a pillanatnyi ihlet,
gyalázatban hagyhat hamar,
hogy mindent elnapolna benned
a csönd, amely puhán takar
s takarna sírig is.
                       Ne engedd.
Baranyi Ferenc
TAKARNA SÍRIG IS
Az álmok zöld és néma völgyét járom,
hol fekete holdtól barna minden árnyék.
Huszonkilenc évem nem több: szédült játék.

Fáj a fény és dideregve megyek én
és kitalálom új, saját kis világom:
szabad akarat s vágy, élni mint sirályok,
ám a mélybe száll velem a szenvedély.

A zord tél is őszül egyre-másra bennem,
utam – kopott holló – fejemen trónol,
míg szívem újra múzsájának hódol;
Test és Lélek Univerzuma a versnek.

Fiatal vagyok: életem csak hóbort
és várok éjsötét tölgyek közt valahol
némán, miként nagy álmok tanúja; a hold.

Sárközi László
Mesterszonett
Ez az ország olyan piciny,
hogy bejárhatom biciklin.
Ha meggyűlik valahol bajom
magam hol is vigasztalhatom?
Minden zugában székel egy okos,
hát nincsen zuga otthonos.
Kenyérrel, sóval nem fogadnak,
idomítani szaladnak
mind és fújják múltam, mint a verset
és tíz éve nem láttak verset.
Ez az ország lapos halom,
kevély kakasoknak alkalom
köszörülni torkuk, nyelvük,
itt egymást hibátlan felügyeljük,
hogy ne élhessünk gondtalan a mának
s teljesítsük, amit tőlünk várnak.
Ez az ország olyan piciny,
hogy bekerekezem biciklin,
hogy benne egymagam se férek,
hogy megfúlok, attól félek. 
Lehoczki Károly
Ez az ország
– Raboljunk bankot – mondta a pattanásos arcú Sárosi Pista és az orrát felhúzva afféle félmosollyal várta a barátja reagálását.
– Hülye – volt a tömör válasz, meg egy vállrándítás. – Aztán honnét szereznél hozzá pisztolyt, meg olyan gyors verdát, amivel le- rázhatod a zsarukat? Élből húsz év a sitten, aztán golyózhatsz, hogy miért volt.
– Paraszt vagy te, Józsi, mindig is az voltál. Nincs benned ötlet, meg kreativitás. Már az a szőke csaj is megmondta a munkaközvetítőben, hogy nem az állami gondoskodásra kell várni, hanem felkarolni egy jó projektet, és mindent kihozni belőle, ami benne van.
– Ezt jól megtanultad, meg ő is, de fogadjunk, hogy ketten együtt se tudnátok lefordítani magyarra! Süket Berci, hol itt a projekt? Attól, hogy havonta eljövünk a munkaközvetítőbe lepecsételtetni a kis könyvet, attól még a muter nem tudja kifizetni a villanyszámlát, se a gázt.
                                                                        tovább>>>
T.Ágoston László
Csapdlecsacsi

l
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Péli Tamás
festőművész
...
Következő oldal>>>
Nem akarta eltaposni, de véletlenül rálépett. Előfordult már persze (de hányszor!), hogy szándékosan nyomott-tiport el hangyát. Arról nem is beszélve, hogy amikor rettenetesen elszaporodtak a kerti teraszon, porral-fúvóval, különféle hangyairtóval próbálta irtó dühödten és nekivadulva megtizedelni a bolyt.
A szorgos kis dögök nyavajás bolyát.
Néha meg kéjjel nyomta szét őket, bosszúból, mert rápofátlankodtak a vajas kenyerére.
De ez most véletlen volt. Leült a hintaszékbe, és lenézett. A félig agyontaposott hangya még élt. Vergődött. A balesetig hurcolt parányi morzsát még megpróbálta maga előtt tolni, de aztán elengedte.
Kicsit elgondolkodva, zenhangulatba süllyedve nézegette a hangyák vonulását-mozgását.
A letiport teremtés vergődve próbált tovább mozdulni, de nem sikerült neki. Egy másik hangya (rokon talán? – tűnődött el) odasietett, és láthatóan odébb akarta taszigálni a sérültet. Szinte látszott, hogy erőlködik, de semmire nem megy egyedül. Akkor hirtelen elsietett, mint aki segítségért rohan.
S lám: több hangya sietett oda. Körbe-körbefutották a sérültet, összevissza szaladgáltak, valami zavar, pánik törhetett ki közöttük. Egy részük balra nyargalt, a mási jobbra. Majd mind visszatántorogtak..
Aztán megint el tőle, s megint össze-vissza. Most már nem a vergődő, láthatóan szenvedő hangyával törődtek, hanem a hangyaméretű morzsával. Ketten láttak neki, hogy tovább cipeljék. Feltehetően a szenvedő hangya lehetett erősebb a többinél, mert ezek most ketten is alig bírták tovább mozdítani.
A hintaszék magasából (s még följebb, fejmagasságból) zavaros küzdelemnek látszott az egész. Megérintették a zsákmányt, elengedték, majd újra nekirohantak.
Közben az eltaposott hangya – úgy tetszik – jobblétre szenderült.
A hangyatömeg egy része otthagyta a morzsácskát, és – így látszott fentről – dühödten rárontott a hangyatetemre. Tuszkolták, gyömöszölték, egyik-másik még vonszolta is. Már nem a morzsa volt az érdekes, hanem a nagyobb falat. Néhányan megbökték, elszaladtak - talán, hogy lendületet vegyenek, és felgyorsulva újra nekimentek néhai társuknak.
Elgondolkodva nézte a lenti világot... akár az Isten odafentről...
És sóhajtva azt gondolta: szegény hazám.

Köves József
A hangya

l
...
Albert-Lőrincz Márton:
egy hamis halálhírre
Baka István: Nyár. Délután
Bodó Csiba Gizella:
Amint lent, úgy fent?
D. Nagy László:
Az itteni őszről…
Debreczeny György: cáfolat
Demeter Zsolt: költő vagyok
Fetykó Judit: Misén
G. Ferenczy Hanna: Ősz idill
Gligorics Teru:
Egyszer volt, hol nem volt...
Juhász Ferenc:
A kertekre leszállt a dér
Ketykó István: Arcomra hajolj
Lehoczki Károly: Klímaváltozás
Lelkes Miklós: Pokol
Mándy Gábor: Közéleti jegyzet
Nógrádi Gábor: Ölni és ölelni
Péter Erika: Szerelemőrzők
Szép Ernő: Háom felebarát
Szepes Erika: Col tempo
Váradi József: Bányaomláskor
Varga Tibor:
Invokáció P. F. M-hez
Végh Sándor: Picike cinege
Zsidov Magdolna: Napfürő
1.oldal
próza, versek
2.oldal
próza, versek
5.oldal
gondolatok
4.oldal
klasszikusaink
3.oldal
elfeledettek
Vargha Gyula
versek
Heltai Gáspár
válogatott írások
Csiba András
Az etikus vita és a képviselő

"...mi más rendre vágyunk / vagy igaz világ lesz, vagy nem lesz itt semmi" Ady Endre